Ötvenkilencedik"

Sziasztok!
Szégyellem, hogy ennyire sokáig nem tudtam hozni a folytatást. De most itt van, ez a lényeg! :)
Nem tudom maradt-e még olyan, akit ennyi idő után is érdekel a folytatás, én mindenesetre örömmel írtam.
Videót is hoztam, stílusosan már ideit!
Szép hetet mindenkinek, és jó olvasást!
Puszi :)
Dorcsa

Sok idő telt el, mire végre eljutottam odáig, hogy a szállodai szobám ágyán próbáljak elaludni, Kimi védelmező ölelésében.

Megkeresett. Mert, elmondása szerint, olyan voltam, mint valami zombi, még telefonon keresztül is. Megkért, hogy maradjak, ahol vagyok, majd miután elmondtam, hogy nagyjából mit látok magam körül, és odajött.

-          Bántott? – ez volt az első kérdése, amint odaért mellém.

-          Azt hiszem nem… - ráztam meg a fejem tövid gondolkodás után, - Nem.

-          Hogyhogy azt hiszed? – fogta két tenyerébe az arcomat, hogy a szemébe nézzek, majd alaposan végigmért. – Bántott? Akár szóval?... Ha fizikailag, akkor megverem! – szűrte a fogai között a végét.

Miután meggyőztem róla, hogy semmi komolyabb nem történt, illetve, hogy csak közvetetten miatta borultam ki, visszamentünk a Lotushoz.

Hiába kérte, nem mondtam el, nem tudtam elmondani neki, hogy mi borított ki ennyire. Egyszerűen nem voltam képes rá. Látszott rajta, hogy nagyon rosszul esik neki, amit megértettem, de először magamban kellett tisztáznom a dolgokat. Mert akárhányszor végiggondoltam azt, amit mondott, és azt, ami történhetett, mindig más megoldásra jutottam. Hiába próbáltam reálisan nézni a dolgokat, úton vissza Kimi pihenőjébe, majd a cuccainkat összeszedve a szállodába visszavezető úton is, semmi elfogadhatót nem találtam.

És az egészben az volt a legrosszabb, ami nagyon valószínűnek tűnt, hogy én is hibás vagyok a szituációban. Nem szándékosan. De mivel mindig azt vallottam, hogy nem csak az a bűn, amikor valami konkrét rosszat követünk el, hanem az is, amikor nem teszünk meg valamit, számomra egyértelműnek tűnt, hogy hibáztam. És ezzel nagyon rossz volt szembesülni. Főleg úgy, hogy előtte több éven keresztül hittem azt, hogy a leghelyesebben cselekszem.

-          Miért nem alszol. – kérdezte Kimi suttogva, némi mocorgás után. Már jóval éjfél után járhatott az idő, de annak ellenére, hogy mennyire vágytam arra, hogy ágyba kerüljek, még csak álmosnak se éreztem magam.

-          Csak most ébredtem fel. – hazudtam némi gondolkozás után. Neki pihenésre van szüksége, egy versenyhétvége után. És már a reggeli koncentrációját is megtörtem azzal, hogy az én problémámmal kellett foglalnia. Legalább aludni had aludjon.

-          Nem úgy nézel ki…- szuszogta morcosan a nyakamba.

-          Attól te még aludj nyugodtan! – túrtam bele a hajába, élvezve, ahogy a selymes tincsek siklanak az ujjaim között.

-          De…

-          Nincs de… - fordultam felé teljesen, hogy puszit nyomhassak az arcára. – Alvás van.

Még morcosan sóhajtott, csak hogy érezzem, mennyire nem tetszik, neki, hogy nem akarom elmondani azt, ami miatt ébren vagyok, de aztán hallgatott rám, és perceken belül újra álomba merült.

Egyenletes szuszogása engem is megnyugtatott. A bőrömet kellemesen csiklandozta a meleg lehelete, és, bár nem fáztam, mégis jólesett érezni a hozzám simuló teste melegét.

Nem tudom, mennyit agyalhattam még éjszaka, csak annyira emlékszem, hogy reggel van, és Kimi már nem mögöttem alszik csendben, hanem a nevemet suttogva simogatja az arcom.

-          Mi volt tegnap? – Kérdezte Pete egyből, mikor összefutottunk a liftnél.

Előző nap már nem volt se kedvem, se energiám beszámolni neki, hiába tudtam, hogy pontosan annyira kíváncsi a történtekre, mint Kimi. Ha nem jobban. Csak egy sms-t dobtam neki, hogy nagyjából minden rendben, és hogy majd beszéljünk, de máskor.

-          Mit csinálsz ma késődélután? – Kérdeztem vissza, válaszolás helyett.

Éjszaka ugyanis, bár végül aludtam is valamennyit, sikerült néhány dologra rájönnöm. Ezek egy része csak még jobban összezavarta az érzéseimet, de legalább már tudtam, hogy hogyan juthatnék kicsivel közelebb a helyes megoldáshoz. Már ha van olyan.

-          Hát öö… Mondjuk, hazamegyek innen?

-          Azt koradélután csinálod. – vágtam rá egyből, ugyanis együtt megyünk haza.

-          Jó, de esetleg lepakolnék otthon…

-          Láttam én már olyat… - ráztam meg a fejem, hiszen pontosan tudtam, milyen is az, ha Pete hazaér. Nagyon hasonlít ahhoz, mintha én érnék haza, csak én azért a szennyest legalább kiszedem a bőröndből, mielőtt a sarokba raknám ’áh, ezt majd később!’ felkiáltással. Szóval sok időt nem vesz igénybe.

-          Igazából miért is érdekel téged, hogy ráérek-e?

-          Hmm… Mondjuk, elmesélném, hogy mi volt tegnap? – vigyorogtam rá angyalian. Mert ez volt a tervem. Annyira nem tűnik nagyszabásúnak így elsőre, de ha hozzávesszük azt, hogy nem csak azt a pár mondatot idézném vissza, amit Tomi mondott, hanem a gondolataimat is megosztanám velük… Na az már sokkal komolyabban hangzik! Sőt, grátisznak, néhány olyan dolgot is elmondanék, amiről Mátén kívül senki nem tud. De ettől lehetne megérteni a dolgokat.

-          A-a! Azt a repülőn fogod! – vigyorgott vissza mindentudóan. – És, mielőtt még azt mondanád, hogy nem, én nem azt mondom, hogy a repülőn fogod magadtól elmesélni, hanem azt, hogy a repülőn fogom kiszedni belőled!

-          A-a, nem fogom a repülőn elmondani. – vigyorogtam rá hasonló stílusban. – Majd szépen átjössz Kimivel hozzám délután, és akkor beszámolok a dolgokról. – Folytattam, mielőtt belevághatott volna. És direkt belevettem Kimit is, mert neki még nem sikerült beszámolnom a tervemről, sajnos, vagy nem, kicsit elterelte a figyelmem reggel. Most pedig már kezdett ideges, és féltékeny lenni, gondolom azért, hogy Pete-nek miért mesélném el, amikor ő egész este ezért könyörgött, mondhatni. Persze, ha rákérdeztem volna, ezer százalék, hogy letagadja, hogy féltékeny, sőt, esetleg némi tettetett sértődöttséggel még rá is játszik arra, hogy én ezt miért feltételezem róla, hiszen az, hogy kinek, miről számolok be, az az én magánügyem… De az összébb húzott szemöldöke, a lift gombjával való kemény bánásmód, valamint a Pete felé irányuló ’különösen kegyetlenül gyilkos’ pillantások engem igazoltak.

-          De bizony el fogod nekem mondani. Már a repülőn. – lapogatta meg a vállamat drága partnerem, mint aki roppantmód biztos a dolgában.

-          De nem ám! – ingattam meg ismételten a fejemet.

És ez így ment, mondhatni a repülőút feléig. Amikor is Kimi ránk morrant, hogy lassan az ovisoknak kezdődik a délutáni szunya, úgyhogy szálljunk ki a homokozóból, és ne veszekedjünk tovább egy lapátért.

Majd fogta magát, és a hirtelen beálló kellemes csöndben gond nélkül elaludt. Kérdem én; ki is az óvodás?

-          Naaaa….! Légyszi-légyszi-légyszi! – hajolt át hozzám Pete ismételten, csak most suttogva, hogy a nekem dőlő, csendben szuszogó Kimit fel ne ébressze. Nem tudom melyiktől félt jobban, hogy azért kap ki, mert felébreszti, vagy azért, mert újrakezdte, de azt hiszem jogos volt a félelme. Mindkettőtől.

-          Pete… Figyelj! Nem azért nem akarok most nekiállni elmesélni a történetet, mert fukar vagyok, és sajnálom tőled az információt. Hanem azért, mert sokkal hosszabb elmesélni, minthogy azt egy rövidke repülőút alatt megtehetném. – magyaráztam neki, szintén suttogva, - Csak olyan dolgot tudnék mondani, amitől még kíváncsibb leszel. Vagy egyszerűen nem értenél semmit! – ráztam meg a fejem óvatosan, hogy nehogy meglökjem a vállamon pihenő szőke buksit.

-          De… Legalább tudnám, miről van szó…! – Próbálkozott tovább.

-          Mondj neki valamit, hogy befogja, mert így nem tudok aludni! – morgott Kimi mellőlem, de arra már nem vette a fáradságot, hogy a szemét is kinyissa.

Pete meg látványosan örült, hogy végre kap valami infót. Meg talán annak is, hogy Kimi nem nyírta ki ültében.

-          Fél háromkor landolunk, ötkor tali nálam. Kaját hozz, mert én sem voltam otthon hétvégén! – mosolyogtam rá, majd kicsit lejjebb fészkelődtem magam az újból békésen szuszogó szőkém ölelésében.

-          Tudod mi hiányzott egész edzőtábor alatt? – huppant le mellém a külön busz ülésére Tomi, miután kihúzta a fülemből a fülhallgatót.

-          A pia, az nem… - húztam el a szám. Akármennyire is imádtam, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy minek kell még itt is innia. Mert oké, hogy esténként elmennek, és a csapattal, vagy csak ketten hót részegre isszák magukat, vagy csak iszogatnak, ahogy állítják, de itt… Amikor minden arra van, hogy egész nap a legtöbbet gyakorolhassunk, teljes koncentráció mellett! Minek kell itt is este, dugiban inniuk, hogy aztán másnap elaludjanak, fájjon a fejük, másnaposak legyenek, tudomisén? Meg hogy jöjjön a különböző fasza poénjaival, mert épp nem érzi, hogy hol a határ… Igen, szakítottam Marcival, igen, én dobjam, de attól még nem kell egész végig azt hajtogatni, hogy fél, hogy őt is dobom, hogy milyen határozott vagyok, nekem kéne őt emelnem. Esetleg, hogy örülne, ha őt dobnám, egy dobott Rittbergerre, akkor tuti miénk lenne a kupa… Hát köszi!

-          Nem arra gondoltam! – húzta be a nyakát. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a végén kiakadtam. Nem szoktam, de most kiakadtam, nem kicsit. Megmondtam neki, hogy azt így felejtse el, így nem lesz semmi az egész versenyből, az egész évből, elhiszem, hogy menő inni, de nőjön fel, ez az egész nem játék! Lehet, hogy hisztisen hatottam, de legalább felfogta.

-          Csajok! – fordult hátra Krisz az előttünk levő két ülés egyikéről, de egy jól irányzott ütés hatására egyből vissza is fordult. Lehet, ezért mondják az edzők, hogy nem jó, ha mindig a hokisokkal vagyunk, mert kevésbé leszek nőies?

-          Az is…! – röhögött azért fel a hülyém mellettem, - De valami normális kaja még inkább!

-          Normális kaja? Szerintem kb messze itt volt a legjobb a kaja az eddigi helyek közül!... Gondolj mondjuk a vityillós helyre, ahol a végére rántott hús mérgezést kaptunk majdnem!

-          Jó, de úgy értem, hogy valami finom! – nézett a hízelgő pillantásával, aminél általában mindig szoktam tudni, hogy mit szeretne elérni. Most nem.

-          És mi számít finomnak? Ha már a chpis sem az? – húztam fel a térdem, a hátamat az ablaknak támasztva, hogy kényelmesen tudjak felé fordulva beszélni.

-          Hát te sokkal finomabbakat tudsz csinálni, mint ami itt voltak!... Sőt, a chipsnél is. – dőlt közelebb, olyan ’na, ugye érted, hogy mit akarok, és lehet?’ jellegű mosollyal.

-          És… Ez hogy jön ide? – ráztam a fejem, mert nem, még mindi nem értettem, hogy mire szeretne kilyukadni.

-          Bocs nem neked ment!... – jött a kiáltás, szinte egyszerre, az ölemben kikötő pulóverrel. Hiba, a hokisok nem kosarasok. - Nóri, dobd már tovább Andrisnak, légyszi! – És én meglepetés és szó nélkül teljesítettem, hozzásegítve a srácokat ahhoz, hogy a lehető legjobban betemessék szerencsétlen Gábort. Aki elkövette azt a, végzetesnek bizonyuló, hibát, hogy elaludt.

-          Csak, hogy ha hazamentünk, átugorhatok hozzátok? – folytatta Tomi is, mintha semmi nem történt volna.

-          Persze! Szerintem öcsémnek úgyis meccse van, nem is lesz otthon senki.  –vontam meg a vállam, felidézve az sms-t, amiben az állt, hogy ugyan, haza tudna-e vinni valaki, vagy igénybe venném-e a bkv szolgáltatásait.  –De… És nem én vagyok a szőke, hanem te nem mondod el! Még mindig nem értem, hogy ezek hogy kapcsolódnak össze. Mármint az általam készített süti hiánya, és a hozzám eljövetel.

-          Dehogynem vagy te a szőke! – röhögött fel, ahogy csak csávók tudnak. – Elmegyek hozzátok, és bekajálok! Anya úgyis jön értem, el tud vinni

-          Hát te nagyon hülye vagy! – nevettem fel hangosan, hogy az egész busz egy pillanatra felkapta a fejét. Bár nem volt szokatlan a hasonló kirohanás sem tőlem, sem mástól, azért mindig érdekes, hogy ki kapja.

-          Most miért is? – vigyorgott kicsit zavarodottan.

-          Te figyu… Szerinted én mit csináltam az elmúlt héten?... Hol voltam?

-          Edzőtáborban.

-          És akkor honnan lenne nálunk otthon olyan süti, amit én csinálok? Az megától terem?... Mert szerintem nem! Azért ’olyan, amilyet én csinálok’, mert én csinálom. És ennek van egy jelentős összetevője, mégpedig az én ottlétem. Ami most ugye nem nagyon jött össze! – oktattam ki angy komolyan, de a végét már kénytelen voltam elnevetni. Annyira buta fejet vágott! Komolyan, néha nem értem, hogy hogy lehetek rá dühös… Amikor olyan, mint egy óvodás!

Díj :)

Sziasztok!

Most még nem új résszel jelentkezem (bár reményeim szerint az is jön hamarosan), hanem 

Rosettának szeretnék megköszönni egy díjat. Köszönöm! :)

Szabályok:

- Írj magadról 11 dolgot!

- Válaszolj a kérdésekre!

- Tegyél fel 11 kérdést!

- Küld tovább 6 embernek!

Ha nem nagy gond, én ezeknek a nagyobbik részét kihagynám, ugyanis már többször is megkaptam a díjat, így rengeteg dolgot írtam már magamról, és tovább is küldtem már. De természetesen a kérdésekre örömmel válaszolok! :)

1) Ki/ Kik a kedvenc Forma 1 –es pilótád/ pilótáid?

    Nico Hülkenberg és Kimi Raikkönen

2) Melyik a kedvenc csapatod?

    Ezt nem igazán tudnám megmondani…

3) Szerinted léteznek véletlenek?

    Persze.

4) Mióta írsz történetet?

   Úgy 11-12 éves korom óta (persze nem ezt kezdtem akkor :D )

5) Olvasod a blogom?

    Még csak belenéztem

6) Van háziállatod?

    Vízi teknőseim és halaim vannak

7) Szeretsz sportolni?

    Nagyon :)

8) Szereted a Cobra 11-et?

    Imádom! (Bár mostanában nem nézem, mert nem találok sehol olyan részt, amit még ne            láttam volna :( )

9) Milyen zenéket szeretsz?

    Abszolúte hangulatfüggő. A keményebb rocktól az nyálas popig bármit, ha olyanom van

10) Milyen filmeket szoktál nézni?

    A horror kivételével bármilyet, már ha van rá időm…

11) Szereted a csokit?

    Naná!

Ötvennyolcadik"

Sziasztok!
Sikeresen elkészültem a következő résszel, és végeztem a vizsgáimmal is! Nem sokat árulnék el a részről, csak annyit mondanék, hogy szerintem te nem ilyenre számítotok most. Bár lehet, hogy tévedek. Mindenesetre én imádom, és szerintem ez az eddigi legjobban sikerült fejezet, amit írtam ehhez a sztorihoz. Nem tudom egyet fogtok-e érteni velem, de örülnék, ha elmondanátok a végén a véleményeteket.
Jó olvasást, és örüljetek a hónak ti is! Ja, és a videó!
Puszi :)
Dorcsa

Mentem, de igazából azt se tudtam hova. Csak követtem az utat, amerre a lábam vitt. Ha valami az utamba került, kikerültem. Ha kanyarodott az út, én is kanyarodtam. Nem is néztem, hogy merre megyek. Nem is érdekelt.  Figyeltem a körülöttem elhaladó embereket. De valójában csak néztem, nem láttam őket. Hallottam hangokat, beszédfoszlányokat, zajokat. De mind csak egy összefüggő morajként jutott el hozzám. Talán azt se tudtam volna megmondani, hogy melyik milyen irányból jön.

Mintha csak egy forgást csináltam volna a jégen. Egyedül. Csakhogy, itt nem én irányítottam a dolgokat. Meg se tudtam próbálni lefékezni magam, vagy lelassítani.

Nem tudtam, hogy milyen messze sétáltam el, hogy egyáltalán melyik részén vagyok a pályának, de találtam egy kissé félreesőbb részen egy padot, ami vonzott. Gondolkodás nélkül, talán képes se lettem volna rá igazán, indultam el felé…

Percek, vagy akár órák óta is ülhettem a padon, mikor úgymond ráébredtem, hogy valójában semmi értelme annak, ami csinálok. Behatóan figyeltem ugyanis addig az előttem elhaladó embereket. Tanulmányoztam a két madarat, akik a fűben ugráltak egy ideig, majd elszálltak, mikor egy kisfiú elijesztette őket. Szemügyrevettem a szemben lévő épület oldalán díszelgő festékcsíkokat. Nézegettem a növényeket. Igyekeztem minél több kényelmes pozíciót találni a pad deszkáin ülve. De még az égen áthaladó felhőkön is elbambultam egy ideig. Egyszóval mindent megtettem, hogy ne kelljen gondolkoznom, még csak véletlenül sem. Mintha tudatosan csináltam volna az egészet. Pedig erről szó sem lehetett, ugyanis nem voltam olyan állapotban, hogy ilyen bonyolult gondolatmeneteket vigyek végig. És megállapítsam, hogy mi jó nekem, és mi nem.

Egy telefonáló emberről eszembe jutott, hogy nekem is fel kellene hívni valakit. Hogy miért? Azt nem tudom. Majd ő megmondja. Hátha akkor nem lesz ennyire üres a fejem, és a lelkem is.

Mert az volt. Persze, jó érzéssel töltött el látni boldog szerelmespárokat, vidám kisgyerekeket. És rossz volt hallgatni, ahogy egy nő dühösen veszekszik a mobilján valakivel, még ha egy szót sem értettem belőle. De úgy egyébként?... Úgy egyébként nem éreztem semmit. Ha kérdezik, nem lettem volna képes válaszolni arra, hogy milyen napom volt. Arra se, hogy milyen a hangulatom. És a gondolkodás… Valljuk be, nem kellett megerőltetnem magam, hogy ne gondoljak semmire.

Előbányásztam a táskámból a telefonom. Közben találtam egy palack vizet, eszembe jutott, hogy innom kellene. Biztos régen ittam. Legalábbis nem voltam képes felidézni az alkalmat, hogy mikor. Se azt, hogy mit.

A hűvös víz jól esett. Valamennyire felfrissített. Így felismertem, hogy Ferraris egyenruhába öltözött alakok mászkálnak előttem. A flakonra szorosan visszazártam a kupakot. Le is ellenőriztem, hogy még véletlenül se folyhasson ki. majd visszatettem a táskámba.

Újra a kezembe került a telefonom, és elöntött a tudat, hogy telefonálnom kellene. Még mindig nem találtam ki, hogy kinek. Talán mert nem is gondolkodtam rajta…

A feloldó gombot megnyomva megjelent a képernyőn egy pár korcsolyát ábrázoló művészi kép. Elmosolyodtam rajta. Tetszett. Az életem azon részét szimbolizálta, ami talán a legjelentősebb volt. Amitől nem tudtam volna megválni. Amiért foggal körömmel küzdöttem, talán szó szerint is. Erre a gondolatra, számomra nem teljesen világos okból, valami ismeretlen szorító érzés költözött a szívembe. Nehezebben tudtam lélegezni. Mintha össze akarták volna szorítani a mellkasomat.

Mintha csak a környezetem is érezte volna, hirtelen elsötétült a képernyő. Fellélegeztem, bár az érzés nem múlt el, csak enyhült.

Óvatosan körülnéztem. Minden ugyan olyan volt, mint pár másodperccel azelőtt, csak az emberek tartottak máshol a sétájuk során.

Újra próbálkoztam a telefonnal. Ez alkalommal direkt nem néztem meg a képet, hanem egy határozott mozdulattal végighúztam a kezem a képernyőn, hogy az minél hamarabb eltűnjön.

Mintha valami ismeretlen dolgot látnék, úgy bámultam a kezdőképernyőre, de a várt hatás elmaradt. Nem volt odaírva, hogy kit kellene felhívnom. Csak mindenféle kép volt, össze-vissza, sehol egy telefonszám. Csalódottan nyomtam meg újra a lezáró gombot, ezzel, most szándékosan, megint elsötétítve a képernyőt.

Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lenni? Miért nem lehet egyszerű gombokat tenni a telefonra, a hatalmas képernyő helyett? Mint régen. Ha gáz volt, csak megnyomtam az egyik gombot hosszan, máris kaptam választ. Mindegy volt, hogy melyiket nyomom, mindhez olyan nevek voltak rendelve, akik tudtak segíteni. Az a telefonom, már rég nincs meg. De talán nem is baj, hiszen a gombok nem tudják helyettesíteni az igazi válaszokat. Most már nem segít az, ha könnyen tudok kapcsolatba lépni valamelyikkel, a készülékek közül. Azok már elhagyott, kikapcsolt, talán el is romlott készülékek. Lemerültek, kifújtak. Végük. Pont úgy, mint a kapcsolatomnak azokkal, akikkel így elérhettem volna.

Ismét jött az üresség érzése. A tudat, hogy egyedül vagyok. Egyedül.

Hiába mennek el annyian előttem, senki nem vesz észre. Vagy, ha meg is lát, mit lát? Egy nőt, vagy egy lányt, aki üldögél, és nézelődik. És ha idejönne hozzám, megkérdezné, hogy mi a helyzet velem? Akkor is csak annyit tudna meg, hogy figyelem a járókelőket, és ücsörgök. Talán elmesélném neki, hogy milyen vidáman játszott a lány a kutyájával, miközben nem olyan rég elhaladtak előttem. De ettől ő nem tudná meg, hogy mit gondolok. Hogy mit érzek.

Azt, hogy én mit is érzek valójában.

A telefonomat az ölembe téve viszont megjelent bennem egy újabb érzés. A közömbös belenyugvás. Talán túl egyszerű lett volna. Megnyomok egy gombot, és minden megoldódik… Ilyen csak a mesében van. Amíg kislány voltam, hihettem benne, de már nem vagyok az. Már nincs hős királyom, aki mögé elbújhatok, ha baj van, nincs vár, ahova elmenekülhetek. Nem mintha  olyan gyakran kihasználtam volna, de mégis… És lovagjaim sincsenek, akik megvédhetnének. Itt már csak én vagyok. Nekem kell szembeszállnom a rosszal. Aki már nem sárkány, mint régen volt, akit néhány kardcsapással le lehetne győzni. Már sokkal bonyolultabb és összetettebb annál. Mindenütt ott van, és közben sehol sincs.

Eszembe jutott, hogy vannak páran, akik azért segítenek. Vagy legalábbis próbálnak. Az új bajoktól megvédenek. Menekülhetek hozzájuk, ha kell. Néha el tudják űzni a rosszat. Egy időre. De ők nem tudják, mi ellen kell nekem küzdeni. Segítenek, tényleg segítenének, csak nem látják, hogy mi a baj, jöttem rá. Hiába vannak ott, és figyelnek, ha nem tudják, hogy mitől kell megóvni, ha nem tudják, hogy honnan várható a támadás. Mert ők nem érzik. Ők nem élték át.

Talán mégse vagyok egyedül. - merült fel bennem egy újabb gondolat. Vagy nem kellene egyedül lennem. Esetleg segíthetnének. Csak előbb nekem kell segítenem nekik, hogy meglássák a valódi sötét árnyakat. De ehhez le kell győznöm előtte még magamat, hogy bevonhassam őket is. Mert ahhoz, hogy meg tudjam mutatni nekik, hogy mi a valódi baj, meg kell mutassam nekik azokat a dolgokat, amik az egészet irányítják. Amik fogva tartanak, de ezzel együtt előre is hajtanak engem. Az emlékeimet.

Hirtelen a telefonom csörgése zökkentett ki a gondolatmenetemből. Mintha csak igazolni akarnák, hogy helyes következtetésre jutottam, Kimi neve jelent meg a képernyőn. Tudtam, hogy fel kell vennem. De még mindig nem tudtam eldönteni, hogy el akarom-e mondani az egészet, akárkinek is. Mert, ha valakinek, akkor neki illene tudni róla. És nem csak neki, Petet is be kellene avatom- Már ha úgy döntök, hogy megosztom velük a dolgokat.

A mobil rendíthetetlenül csörgött tovább a kezemmel, mire ráébredtem, hogy arra vár, hogy vegyem fel.

Óvatosan elvégeztem a fogadáshoz szükséges műveletet, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Halló…

- Szia Nati!... – Hallottam meg Kimi hangját a vonal túlsó végén. Hogy milyen volt, aggódott-e, vagy örült, hogy felvettem? Nem tudtam volna megmondani. De annak a jóleső érzésnek köszönhetően, ami a hangját meghallva birtokába kerített, sikerült döntenem. - Minden rendben?

- Nem… Semmi sincs rendben…